Hűvösödik, vénülök

Amennyire tudom, Robert Browning egy verssel kapaszkodik erősen a magyar irodalomba, az Egy Galuppi-toccata cíművel. Ehhez is kellett Vas István, de hát volt, szerencsére, lefordította, végigrímelte, átélhetővé tette. Vagy talán eleve átélhető is volt ez a velencézés, a rejtélyes zeneszerző neve, akinek a műveit alapvetően nem ismerjük, azt meg végképp nem tudjuk, hogy melyik toccatáról van szó, ha egyáltalán szó van valamelyikről. Mert sok trükk van a versben, az egyik éppen ez, hogy úgy tesz, mintha nagyon is valóságos volna, én például csak nemrég (úgy egy hete) jöttem rá, hogy az elbeszélő, vagy lírai én nem azonos Browninggal. Hiszen azt mondja, el sem hagytam Angliát. Az eredetiben ez még jobban érthető: még soha el nem hagytam Angliát, mindaz, amit Velencéről mondok vagy álmodok, a képzeletem szüleménye.

Valaha, kezdő velencésként így is csodáltam a hangulatok erősségét, szerelmes urak és a szerelmük tárgyai asszonyok hallgatják a mestert, aki játszik, és a klavikord (arra rímel, hogy könnyű kard!) hangjában benne van élet és halál, percnyi boldogság és évezredek a föld alatt, ahol nem látni az eget, se Velence, sem Anglia egét. Ezt azért könnyű volt átérezni a szocialista Magyarországon, kék útlevéllel.

Nem ott vagyunk, és voltaképpen ezt akartam elmondani. Valaha azt éreztem, hogy milyen erős atmoszférateremtő ereje van Browningnak és Vas Istvánnak, ma arról szól a vers, mármint technikai értelemben, hogy közhelyekből is föl lehet építeni az égbe vivő tornyot. Hogy az Anglián kívül még soha nem járt ember turista-Velencéje, a Rialto (Shylock hídja), a paloták, karnevál (valamiért májusra helyezve), a szőke nők és a Galuppi zene tökéletes dobbantó. Repülünk, szállunk, elhagyjuk a leégett házban ciripelő tücsköt, és megérkezünk a végső tanulsághoz: Hűvösödik. Vénülök.