Lehet, hogy érzéketlen vagyok, meg egy problémát innét néha nehezebb látni, mint a közelben, de mindig azt éreztem, hogy Jessye Normanben van valami sértettség. Nyilván az ember azokat az élményeket nem tudja átélni, amelyeket neki kellett, fiatal, fekete lányként, és az erre adott reakciók talán nem is lehetnek túlzóak, de mégis ilyesmit éreztem. Ahogy azok mondták, akik ismerték: volt hajlama a primadonnaságra. Ha azt írták róla, hogy túl nagy, nem tud jól játszani a színpadon, akkor azt mondta, többet nem olvas kritikát, mert pontosan tudja, hogy jól játszik. Amikor néhány évig Angliában élt, elkezdett brit akcentussal beszélni. Ha a gyerekkoráról volt szó --- jó, ez az, amit nem tudhat az ember. De eléggé úgy tűnik nekem (itt), hogy az operában ma már nincs megkülönböztetés (ott). Emlékszem még Rudolf Bing, a Metropolitan igazgatójának visszaemlékezéseire, amikor azt mondta, ő csak egyszer emelte föl a szavát a szereposztás miatt, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy bécsi, arisztokrata özvegynek két fehér és egy fekete gyereke legyen. (Nyilván A rózsalovagban.) Ma már ennek sem látom a nyomát. Az éneklés bizonyos fokig mégis tényszerű foglalkozás: vagy megvan az a magas C, vagy nincs. Amikor Jessye Norman azt kívánta, hogy olyan arányban legyenek színes bőrű énekesek egy előadásban, amilyenben a társadalomban, az nekem olyan, mintha azt kívánnám, hogy egy atlétikai világversenyen annyi fehér induljon száz méteren, ahány fekete.
Vagy hülyeség? Az opera tényleg a színpadi szegregáció utolsó fellegvára, ahová csak véletlenül jutott be egy Aida és egy Cso-cso-szán?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.