A szörnyűnek örülni

Van Burger Barnának egy fotósorozata (azt hiszem, van, bár nem láttam), előtte – utána a címe, vagy legalábbis az elkészítési elve, lefényképeznek valakit egy esemény előtt és után, hátha látszik, milyen változásokat hagyott az arcán az élmény. Valahogy ez jutott az eszembe, hogy Járó Zsuzsával ezt nem biztos, hogy meg lehetne tenni az új Orlai-bemutató előtt és után, mert annyit változik az arca, hogy lehet, el sem hinné senki: ez ugyanaz a nő. Na persze, színésznő, ez a dolga, hogy változzon, de változik is.

Próbálom közben ellenőrizni magam, nem jutottam-e el én is a kötelező Orlai-élményig, annyira szeretné az ember az Orlai Produkció sikerét, hogy vagy elhelyezi a kötelező Orlai-farkot, nagyra tartom, de sajnos ez nem tetszik. Ez sem tetszik. Vagy annyira akarja az Orlai Produkció sikerét, hogy ez most már tetszik.

De ez most tényleg tetszik. Dennis Kelly: 23 perc. Egyrészt azért, mert szakértelemmel van megírva a darab, félrevezet, hogy most egy ilyen jó dumájú nő kalandjait fogjuk végighallgatni. Nyilván lesznek benne hullámvölgyek, mármint a jó dumájú életében, de akkor is megmarad az életereje, humorérzéke, és ez sokat segít mindazoknak, akiknek nincs meg az életereje meg a humorérzéke. Ha csak ennyi, azt is el tudom fogadni, az is értelmes színházcsinálás, színészkedés, szórakoztatás, még több is. Kell hozzá egy jó színésznő, de hát a darabot Londonban Carey Mulligan játszotta.

A darab meg sokkal több annál, aminek látszik, annyira több, hogy van egy pillanat, amikor el is bizonytalanodom: szabad-e ennyire profinak lenni egy ilyen történetben. Ennyire adagolni, méricskélni, szélsőségesnek lenni, viccesnek lenni, aztán kinézni, és egy mondattal megváltoztatni az egész eddigi jókedvet: jaj.

De talán csak így szabad, így lesz produkció egy (feltételezem, csak elképzelt) történetből, produkció, monodráma. Talán lehetne az egész még szélsőségesebb, még nevetősebb, de a végén mégis ott ez az előtte – utána élmény, Járó Zsuzsa megváltozott arca. És ez valahogy komoly dolog.