Páni a paní

Martina Formanová azt írja a könyvében (a címe nem jutott volna eszembe, de megnéztem: Illatos fehérneműk hajtogatója), hogy rengetegen tették föl neki a kérdést: mégis hogy lehetett kibírni Karel Gott mellett. Mert Formanová, mielőtt Formanová lett volna, ifjúcska lánykaként Karel Gott-tal élt éveken át. Azt mondta, hogy voltaképpen a kérdést egyáltalán nem érti. Karel kedves volt, ápolt, jóképű, sikeres, nem volt akkora csapás vele az élet. Vagy vannak nagyobb csapások is.   

Tényleg van bennünk vagy volt valami olyan hajlam, hogy azt képzeljük, a sikerhez mindenképpen ostobának kell lenni. Nem mondom, hogy nincs erre is jó példa, de a jelek szerint Karel Gott pont nem az, pompásan ellavírozott kelet és nyugat között, mindenütt megvoltak a rajongói, és ő maga nem volt eltévedve a saját szerepével kapcsolatban. Emlékszem… na jó, ez így túlzás, mert nem voltam ott, belehaltam volna a cikibe, ha kimegyek a nyolcvanas években egy Karel Gott-koncertre, de voltak ismerőseim, akik elmentek röhögni, aztán nem röhögtek, jól énekelt, jól konferált, normális volt, és úgy mutatkozott be, hogy Isten Karcsi vagyok. Aki erre képes, annak azért van némi öniróniája.

És mégis van egy dal, amit sikerre vitt, amivel őt magát azonosítani lehetett és most is lehet. Valahogy ezt a korai felvételt szeretem a legjobban, mert ott ül a zongora mellett a szerző, Karel Svoboda, ő 2007-ben halt meg, nem tisztázott körülmények között. Lehetne ez a legautentikusabb Lady Carneval is, illetve nyilván az, de nem a legjobb, az orgonista őrült módon nyomja a billentyűket, Karel Gott majd megszakad a magasságokon, de hogy épp ez benne a pláne, sokszor a szerző sem tudja, mitől jó, mitől sláger az, amit írt.