A magyar szinkron világhírű, szokták mondani, bár mintha volna ebben némi nyelvi logikátlanság. De mi vagyunk az egyedüli megmondhatói, hogy jó-e vagy nem, és mi szeretni szoktuk, ez épp elég. Azért néha kísértésbe esik az ember, hogy elhagyja nyelvi korlátait. Tegnap például Az oroszlánkirály ment a tévében, és kétségbeesetten nyomkodtam a távirányítót, hogyan is kell az eredeti nyelvre váltani, ha lehet, hogy az első mondatot, Scar (Zordon) kisegérhez intézett bölcsességét, miszerint „Life’s not fair” eredetiben sikerüljön elcsípni. Jeremy Irons mondja, bársonyba rejtett üvegszilánkokkal a hangjában, nyomasztó és cinikus, de hiába, csak nem sikerült megtalálni a megfelelő gombkombinációkat, maradt minden magyarul és világhírűen. És nem is baj, mert Mufasa hangja meg Sinkovits Imre volt, még csak azt sem mondom, hogy kimagasló formában, de akkor is ő.
Emlékszem, 2001 januárjában, amikor Sinkovitsról szóltak a nekrológok, mennyire meglepett, hogy Zappe László a nagy szerepek mellé odaírta, hogy ő volt Törpapa hangja is. Na, tényleg, reprezentatívabb szerepet nem talált? A walesi bárdokat meg nem mondja? Vagy az Ágnes asszonyt, hogy tényleg huszonhatféleképpen mondja el, hogy Oh, irgalom atyja, ne hagyj el, és még csak nem is erőlködik? De hát Zappénak igaza volt, ifjú szívekben így lehet élni. Már ha az én szívem ifjú.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.