A halottak jövője

Tudom, hogy nincs jelentősége, de mégis különös, hogy egy héten belül meghalt két nemzetközi hírű, rangú, súlyú operaénekes, és mindkettő Augustában született. Egészen más Augustában, Marcello Giordani a szicíliaiban, Jessye Norman Georgiában, de azért van valami furcsa az egészben, hirtelen emlegetett városok lettek.

Nem mintha ezen akarnék agyalni, inkább az énekesek jövőjén. Jessye Norman lezárta a pályáját, évekkel ezelőtt visszavonult, szerencsénk volt, hogy egyáltalán láttuk őt. De ha láttuk, hallottuk, talán azt is észrevettük, hogy bizonyos dolgok nem konzerválhatóak belőle. Sok lemez készült vele, sok mozgókép őrzi a színpadi vagy pódiumi lényét, de nem tudom, átjön-e a technika segítségével a prezansz, karizma, vagy keressünk erre bármilyen egyéb idegen szót, szóval az, amikor az ember máshogy érzékel egy helyszínt, csak azért, mert valaki ott van, a légtérben. A magam részéről ezt életemben leginkább Leonard Bernstein második budapesti fellépésénél éreztem, a szürke város egyszerre megváltozott Bernstein jelenlététől – nem kalandozok el tovább.  

Normanre visszatérve: köztudott, hogy a nagy hangzó hagyaték mellett van egy nem hangzó hagyaték is, és sejtelmem sincs, azzal mi történik. Igényes volt magával szemben, így elég nagy kockázatot vállaltak a lemeztársaságok egy Norman-albummal, mert nem biztos, hogy áldását adta a megjelenésre. Azt biztosan tudom, hogy van valahol egy Richard Strauss Négy utolsó ének, a Berlini Filharmonikusokkal és James Levine-nal. Azt, persze, nem lehet tudni, miért is kezdett bele a munkálatokba, amikor már volt egy másik változat, sokak szerint mind a mű, mind Jessye Norman legjobb felvétele, Kurt Masur vezényletével, de hogy valamit akart, az biztos. És hogy nem találta meg, az is elég valószínű.