Tudok azért jót is mondani a Vata fiáról, csak talán nem eleget. Az például tetszik, hogy nem valami újságírókönyv, a tipikus hibák nincsenek benne. Mert az újságíró alapvetően kicsiben gondolkodik, két gépelt oldal, hogy ne mondjam, flekk, kell bele egy csavar, egy jó cím, a végére egy poén. Aztán vannak, akik azt gondolják, hogy ha száz ilyet összeillesztenek, az már könyv. Batka Zoltán ezt nem követi el, gyúrja-gyúrja a nagy Árpád-házi anyagot, Béla, Géza, Vata, fia, pogányok és keresztények, itt kószáló, vértanúságra érő szerzetesek, táltosok. Vata fia Vazul fia ellen. Vagy mellett.
Szóval nagy anyag, és talán nincs kellő eréllyel kigazolva az út benne, néha elveszíti az ember a fonalat, nem tudja, kiről is szól a történet, de ez a történelemben is megesik. Másfelől meg tényleg informatív a könyv, én valahogy mindig elfelejtettem, hogy mi is volt ez a korona és kard, ki mondta kinek, hogy válasszon. És miért. Csak abban voltam biztos, hogy a kardot kellett választani. Most már tudom, hogyan is volt, és gondolom, el sem fogom felejteni.
Van még őstulok, ennek még a létezéséről sem tudtam, építik a szekszárdi székesegyházat. Egy másik templomban orgonálnak, ami azért nem tűnik nagyon valószínűnek, a parasztok meg hegedülnek, az még kevésbé tűnik valószínűnek. A kun király meg szárított hússal eteti a vállán ülő sólymot, ez tényleg olyan, mint egy Jankovics Marcell-film jelenete.
Na jó, van egy minimális tanulság: ha szembejön egy őstulok, és az embernél csak egy íj van, akkor a szemébe kell végig nézni, és úgy szíven lőni. Nem lesz könnyű.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.