Gránátalma lóg a fán

Híres templom Palermóban a San Giovanni degli Eremiti, okkal híres, mert az arab-normann építészet szép példánya. Vagy az volt, mert láthatóan sok dolog újjá van építve benne, de az egészben van valami tiszta és modern, formák és színek. Öt piros kupola,fehér hasábok, gúlák, mintha körzővel-vonalzóval szerkesztették volna (vagy tényleg így is történt), és a méltósághoz nem kellettek a díszek, ahogy egy nagy császár sem visel ékszereket, mert tudja, hogy attól nem lesz nagyobb vagy értékesebb.

Híres a templom kertje is, elképesztő méretű szobanövényekkel teli, már úgy értem, nálunk szobanövények, itt meg hatalmas, kerti fikuszok, pálmák, filodendronok. Ennek ellenére egy darabig nem értem, miért olyan nehéz kimenni innét, miért érzi azt az ember, hogy ezen a néhány négyzetméteren belül szellemibb, nyugodtabb, áttetszőbb, mint odakint. Ugyanaz a nap süt, ugyanolyan emberek mászkálnak az utcán, miért kell úgy odalenni ezekért a fehér kövekért. Aztán rájövök: nem csak a fehér kövek számítanak, hanem a növények is, ezek a csaknem szabályos formák, háromszögek, körök, gömbök, ezek teremtenek a kövekkel együtt valami folyamatosságot. Az öröklét beláthatóságát. Nem voltak mindig itt, de előttünk voltak, nem lesznek örökké, de utánunk is lesznek, és ez most ahelyett, hogy nyomasztana, boldoggá tesz.