A szépség ugyanúgy öröklődik, mint az egyéb javak. Nem arra gondolok, hogy mik a közös kincseink, és mennyire tudunk vigyázni rájuk, megkapják-e az utánunk jövők azt, amit mi kaptunk az elődöktől, hanem a szépség érzetéről. A vélekedésről. Mintha nem szeretnénk lemaradni azoktól, akik valaha beszámoltak a lelkük rezdüléseiről. Ezért olvassuk az útikönyveket, amelyekben elmondják, hová menjünk, mit kell megnéznünk, ezért esszük méla arccal a madelaine süteményeket. Most ezért állok a siracusai katedrális előtt csöndesen. Lawrence Durrell azt írta, hogy ez a legnagyobb csoda a világon, az új és új átépítések. Volt itt egy görög templom, aztán egy római, aztán jöttek a bizánciak, a normannok, spanyolok, olaszok. Voltak, akik oszlopokat állítottak, voltak, akik megfordították a templom irányát, hogy jelezzék, ez egy másik templom, voltak, akik ablakot nyitottak rajta, hogy jelezzék: ez ugyanaz, csak most már fény is van benne. De a sok belebontás és beleépítés végül tökéletesen egységes műalkotást hozott létre, amely semmivel sem erőtlenebb, szétesőbb és jelentéktelenebb, mint egy Michelangelo-szobor.
Mondja Durrell. És vele mondom én is, meg minden látogató, aki megörökölte a köveket és a papírt is megkapta mellé, mint használati utasítást.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.