Van egy rokonom Brazíliában. Hogy pontos legyek, kettő is van, de most csak az egyikről akarok mesélni, ő járt itt Budapesten. Nem mondhatnám, hogy nagyon intenzív vagy szoros volna a kapcsolatunk, 1982-ben beszéltünk egymással először, tegnapelőtt meg másodszor. Együtt ebédeltünk, mi van kivel, milyen magyarnak lenni Belorizontéban, az egész nagyon kellemes. Ő maga egy kicsit tud zongorázni, milyen jó is volna, ha tudnánk egyszer négykezesezni. Haha. Aztán az ebéd végén egyszer csak azt mondja: ha legközelebb jön, szeretne elmenni egy Kocsis-koncertre.  

Jaj, hát azt én is szeretnék, mindannyian szeretnénk, de sajnos lehetetlen. Ó, mondja ő, és aztán azt mondja, valamikor a kétezres évek elején kapott egy Kocsis-lemezt, a Bach-zongoraversenyeket, és az nála megváltoztatott vagy megértett belőle valamit.

Csak azért mesélem ilyen hosszan, hogy világos legyen: nem beépített ember. Nem volt soha Zoltán személyiségének a hatása alatt, nem tudja, hogy ő milyen helyet is foglalt el a magyar zenei életben. Egyszerűen meghallgatta az egyik lemezét. Nem is akármelyiket, hanem az egyik leginkább vitatottat, (a másik alighanem a Chopin-keringők), amire azt szokás mondani, hogy Gouldnál is gouldabb akar lenni, hogy a keménység és a szárazság mintapéldánya. Ő csak a zenét hallgatta, egy másik kontinensen, és mégis többet értett meg Kocsisból, mint sokan, akiknek lehetőségük lett volna gyakran és élőben és lemezről és bárhogy hallani őt.

Ilyenkor azért nagyon büszke tud lenni az ember a rokonaira.