Ősrégi emlék, még abból az időből, amikor a család nyaranta együtt nézte a tévét, ha tévének lehet nevezni a MiniVidit, tenyérnyi képernyőt sárga műanyagdobozban. Kihúzható rádióantenna biztosította a zavartalan vételt, már ha nem ment el a kert aljában a kanizsai gyors. De épp nem ment el, egy fehér szmokingos férfiú énekelt benne az épp soros, már késői táncdalfesztiválon. Valamilyen, előttem is rejtélyes okból a dal címére is emlékszem: Akkor is ősz volt. Milyen szép hangja van, mondta a család, de hát nem erre való.

Mintha ez lett volna Bárány Paál László végzete. Vannak ilyen hangok, amelyeknek nem felel meg a világ, a kor, vagy a hely, az ország, amelyben születtek vagy élnek. Bárány Paál László ugyan bekerült a szép hangjával az Operába, de ott sem volt igazán otthon. Kisebb-nagyobb basszusszerepeket kapott. A számomra legemlékezetesebb fellépésén viszont épp a hangja nem volt jelen. A Gioconda ment, ő megfázott, Kováts Kolost a gerince kínozta, így az utóbbi lent énekelt az árokban, Bárány Paál László meg fent tátogott és lejárta a szerepet, hogy ne maradjon el az előadás.

Néhány napja terjedt el a hír, hogy meghalt Bárány Paál László, és meghalt a felesége, Czakó Mária is. Furcsa módon majdnem egy napra esett a születésnapjuk, egy nap különbség volt köztük, a szokatlanul sok év mellett. És most ugyanabban az évben, ugyanazon a napon… Nem, nem öngyilkosság, nem is autóbaleset, a férfi kórházba került, az asszony elesett otthon. Nem hiszek a szép halálban, de ez viszonylag olyan.