Raymond Leppard

Elég halvány emlékeim vannak arról, hogy láttam őt. Raymond Leppard a Zeneakadémián. Oldalról, az első emeleti erkélyről. Meglepően dús hajú, alacsony ember vezényelt. Ha tényleg így volt, akkor alighanem a Liszt Ferenc Kamarazenekart dirigálta, több közös munkájuk is volt. Maradandó is, úgy értem, lemezfelvétel, többek között a Bastien és Bastienne, nagyon korai, de nem teljesen élvezhetetlen Mozart, Gruberovával és Polgár Lászlóval.

Furcsán igazságtalan volt vele a zenei világ, de talán nem bánta. Amikor kezdett, akkor ő volt az őrült pionír, mármint a hátrafelé haladó pionír, aki olyan lehetetlen szerzőkért küzd, mint Monteverdi, na jó, ő nem lehetetlen, de Cavalli. Cavalli? Honnét szedi? Nincs elég normális zeneszerző a világban? Nincs elég előadatlan opera? Aztán, amikor a Cavalli-meccs meg lett nyerve, elkészült a partitúra, felvették a lemezt, akkor már győzött a régi zenei mozgalom, és Leppard javíthatatlan romantikus, önkényes és nehézkes lett, akinek fogalma sincs arról, hogyan is szólhattak ezek a művek eredetileg.

Kibírta. Játszott mást, 20. századi angolokat, szimfonikus repertoárt, az Indiana Symphony vezető karmestere lett, átköltözött Amerikába, vezényelt, tanított, komponált, tavaly még premierje volt egy dalciklussal. De írt filmzenét is, nem is akármihez, A legyek urához. Visszatért a barokkhoz is, nekem a legkedvesebb Dido és Aeneas felvételemet ő vezényli, és Jessye Norman énekli a fél címszerepet. A másik felét Thomas Allen. Jó élete volt, nagyon úgy tűnik. És a sokat emlegetett mosolyából ítélve: ő is tudta.