Rossz vége lett

A helyzet az, hogy már a kezdetekkor meglehetősen nagy rokonszenvvel követtem Lisette Oropresa pályáját. Tudom, a kezdet meglehetősen relatív, nálam akkor volt, amikor megkezdődtek a Metropolitan-közvetítések, és feltűnt egy nagyon barna szemű énekesnő, aki csinos is, szorgalmas is, szép a hangja, minden megvan benne – de mihez is? Az volt az érzésem, hogy belekerült a skatulyába, az opera saját nevelése, ezért eszükben sincs rácsodálkozni a benne lévő lehetőségekre, nem faragnak sztárt belőle, mert miért tennék, a sztárnak sztárgázsi jár, ő meg mindig ott van, és jól énekel, az is elég. Nagyon bírtam, amikor Oropresa sellő volt A Rajna kincsében, készült egy film az előadás születéséről, és ott áll az elején, ijedt tekintettel néz föl a fal tetejére: az nem létezik, hogy ő itt egy horgászbotra fölakasztva, tíz méter magasságban, ég és föld között fog jajongani.

Aztán dehogynem létezett.

Viszont egy idő után Oropresa egyszerűen eltűnt. Tavaly, ha jól emlékszem, egyetlen közvetítésben sem szerepelt, és akkor az ember arra gondolt, talán ennyi volt, vagy gyereket vár, de ki tudja, hogy vissza tud-e, akar-e térni utána. Azt nem figyeltem, nem is sejtettem, hogy szépen kiszállt a New York-i világból, átjött Európába, és szépen végigénekelte a nagy színházakat, Róma, Verona, Scala, Párizs. Idén úgy tért vissza a Metropolitanbe, mint nemzetközileg jegyzett énekesnő, csak főszerepeket vállal, a Traviata még előtte, de tegnap adták a Manont, nem a Puccinit, hanem a Massenet-t. Szadista szerep, öt perccel a kezdés után már szórni kell a magasságokat, aztán elmélyülni, lelassulni, utána megint az ifjúság, a Gavotte, a végén meg a nagy dráma, a prózává váló haldoklás.

Megcsinálta. Nem mondom, hogy ennél jobb előadást még nem láttam, hatásosabb Manonok is voltak, de a máskor fenomenális Laurent Pelly rendezése sem nagy segítség. A 18. század helyett a századforduló, fekete-fehér világ, frakkos urak, fehér ruhás, kalapos nők, szép is, okos is, de nem lenyűgöző, nem eléggé felfokozott. Felvonásról felvonásra egyre hosszabbnak tűnik, mintha a nagy szenvedélyre Massenet-nak sem lett volna eszköze, nem csak a rendezőnek, az ember a végén megérti, hogy Puccini miért érezte, hogy újra meg kell zenésíteni ezt a történetet, mert így mégsem az, aminek lennie kell. Nem pont az a tanulság, amire a néző 11 óra körül vágyakozik.