A történelem visszavág

Ez talán a leghíresebb műve az angol miniatúrafestőnek, Nicholas Hilliardnak, a Férfi vadrózsák között. Annyira híres, hogy függetlenedett az alkotótól, nálunk, ha jól emlékszem, a Shakespeare összes hátlapján szerepelt, és joggal. A férfi lábait átteszi egymáson, fejét a fa törzséhez hajtja, és hiába olyan furcsa az arckifejezése, hiába ferde a bajusza, hiába van ott a merev gallér, mégis ábránd, idill, pillanatnyi paradicsom: az Erzsébet-kori Anglia.

Gondolom, nem vagyok egyedül, aki Nicholas Hilliard létezéséről a Hilliard Ensemble miatt hallott. A kezdetekkor a Hilliard olyan volt, mint a King’s Singers koncertek első része, nagyon tiszta, nagyon artisztikus, szárnyaló szólamok együtt és külön, vagy inkább fordítva, külön és együtt, zengő élmény és közben mégis minden egyes szólam önmagában is élvezet. Így éltek körülbelül húsz évig, amíg sor nem került a nagy dobásra. 1994-ben történt, és az egész nagyon egyszerű, mégis meglehetősen érthetetlen, hogy kinek is jutott eszébe: az együttes Jan Garbarekkel vett föl közös lemezt. Ez volt az Officinum, és amikor először hallottam a lemezt, azt is tudom, melyik művet róla, Moralestől a Parce mihi Domine kezdetű motettát, le kellett ülnöm. Univerzális zenei élmény volt, már úgy értem, ötszáz év szólt egyszerre, a régi, templomi zene, és hozzá Garbarek szaxofonja, amely mintha a mai, profán, de szép világ reakciója lett volna. Mintha megszüntették volna a történelmet, minden egyetlen pillanatba, hosszú, mondjuk ötperces pillanatba sűrűsödött volna, mintha ötszáz év belefért volna egyetlen fejbe vagy szívbe, a hallgatóéba.

Az ember egyszerre félt és várta a folytatást. Félt, hogy ez az egész divatba jön, kappanhangú dalárdákhoz csatlakoznak majd a nikkelpipák bajnokai, mindenhonnét ez szól majd. Meg várta, hogy ezt az érzést újraélje, hogy megértsen és megszeressen régi, nagyon régi zenéket, ott ül a padon Palestrina, Josquin, Clemens non Papa és a többiek hogy tisztázzuk a viszonyunkat.

Folytatás jött, például volt koncert a Bazilikában, ahol az ember rájött, hogy alapvetően ez mégis lemezzene, nem lehet akusztikailag jól összehozni, túl hangos a szaxofon. Aztán kiderült, hogy az első élményt meg lehet ismételni, de nehéz és egyre nehezebb, az egész dolog nem fejlődik, nem jutunk majd el oda, hogy a Missa solemnist játsszák szaxofonon, vagy bármi hasonló. Ettől persze a dolog még élt, húsz évig játszották, idén megemlékeztek az első lemez, az Officinum megjelenésének huszonötödik évfordulójáról.

Csak Hilliard Ensemble nincs már. 2014-ben csöndben föloszlottak, elénekelték az utolsó koncertjüket, megöregedtek, elfáradtak, nem akartak megújulni, új tagokat keresni. A most megjelent lemezük is a búcsúturnén készült, öt évvel ezelőtt, megint vagy még mindig Garbarekkel. Szép is, jó is, okos is, de már nem kell leülni tőle vagy hozzá, a koncertkörülmények közelebb vannak a valóságos dinamikai helyzethez, az énekhangok sem olyanok ennyi év után. A történelem visszavette, ami az övé, egyszer volt Budán ebvásár, egyszer-kétszer tudott így besűrűsödni a pillanat. Éljünk az emlékeinkből, mert azok szépek.