Nem tudom, mi történik, vagy hogy történik-e valami egyáltalán, van-e annak oka, célja, hogy Kocsis Zoltánnak nincs sírköve három évvel a halála után. De nincs, ez van ma Farkasréten, a föld és a fakereszt, meg a virágok. Nem tudom, hogy itt egymásra várnak-e azok, akiknek lépni kellene, nem választották ki a szobrászt, vagy ő húzza az időt, vagy az egész egyszerűen csak így maradt, de nem helyeslem. Már azért sem, mert hamis reményeket táplál. Talán visszajön, és ugyan, ne kelljen annyit kínlódnia a kővel, amíg alulról kibontja. Visszajön, és jól fenékbe rúg mindenkit, aki megérdemli, aki nem úgy bánt a szellemi örökséggel, ahogy kellett volna.  

Bár rúgna.