A távoli kedveshez

Nem megfejthetetlen a Kiszin-jelenség, már amennyire bárki megfejthető, de nem pont az a megfejtés, amire az ember jutni szeretne. Mert ez volna a szép és egyszerű megoldás: van egy fiú, hihetetlen tehetség, ha zongorázásról vagy általában zenélésről van szó, és ez a tehetség az idők során egyre csak pallérozódik, finomodik, elmélyül, olyan csodavilágokba enged betekintenünk, ahová magunktól soha nem jutnánk el. És nem fárad, hiszen a tehetség önmagát táplálja, a rendkívüliséggel járó magány legalább esténként, fellépésenként megosztható, ez tartja egyben őt, ez tart vele egyben minket.

Ehelyett… - lehet, hogy mégis megfejthetetlen a Kiszin-jelenség.

Ehelyett Beethoven. Nem az a szerző, akiről Jevgenyij Kiszin elsőként jutna eszünkbe, nem baj, sőt, pont ez a jó. Nem mintha új szerző volna számára Beethoven, túl van már az összes zongoraversenyen, jónéhány szonátát játszott már nyilvánosan, 2020 Beethoven-év, vágjunk bele. Belevágunk. A műsor módosul a Müpában, négy neves mű áll a programban, Pathétique, Eroica-variációk, Vihar szonáta és Waldstein. Nem azt mondom, hogy dőlj hátra, te boldog jegytulajdonos. épp ellenkezőleg: dőlj előre, figyelj, mert ilyet ritkán hallasz.

Még akkor is, ha a Pathétique a levesbe megy. Áldozata az első műsorszám voltának, nem is kell négy csúcspont egy koncertre, valahonnét valahová szeretnénk eljutni, nem szökellni. De azért kár érte. Meg másféle problémákat is fölvet. Azt, amiről szó van: nem Kiszin a kézenfekvő Beethoven-értelmező. Játszik, megszólal a mű, de a formátum, a lángolás. Mintha hő helyett csak fény volna, indulat helyett hangerő. Persze, a Beethoven-képünk is lehet avítt, még mindig a titánt akarja hallani az ember, nem azt, aki alatt recseg és kopog a fortepiano.

Eroica-variációk. Mikor hall ilyet az ember? De akar-e ilyet hallani? Lenyűgöző. Kiszin is mosolyog utána, mint aki ezt akarta mondani, de…

A „de” a második részben még erőteljesebbé válik. Őrületes zongorázás, ámulat és lenyűgöződés, és dolgozik közben ez a kérdés: mi végre is? Hogy a fiú, aki azért most már felnőtt, és tényleg azóta is úgy zongorázik, ahogy alig-alig valaki a világban, vagy akár a világtörténelemben, olyan távol van, annyira messzire került, mintha beültették volna egy űrhajóba, és kiküldték volna a csillagközi térbe. A naprendszer határáról még visszanéz, és eljátszik néhány Beethoven-szonátát. Fehér kendőkkel integetünk neki, mint…

Úgy, ahogy Beethovennek integettek a 9. szimfónia bemutatóján, amikor látták, hogy tényleg semmit nem hall a tapsokból és örömkurjongatásokból.  Messze vagytok, zsenik.