A gitárral soha nem lehet tudni. Mert a közönség felvevőképessége is korlátozott, régebben minden lemezcégnek volt egy gitárosa, aztán remélhettük, hogy legalább ők jól megfontolták, hogy kit választottak. Az EMI művésze a kilencvenes évektől (vagy korábbról?) Manuel Barrueco volt, kubai-amerikai gitáros, nekem is volt egy-két lemezem tőle, de hát én is közönség, én is korlátozott. Az ember tudta, hogy ezt még pótolnia kell, rájönni, kik a nagy szerzők mert, ugye, se Mozart, se Beethoven. De Villa-Lobos, Rodrigo, Tarrega, Ponce. Vagy, a koncertnél maradva: Orbón, Cervantes, Angulo.
Mert itt járt Manuel Barrueco, a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon, megőszült, megkerekedett, de tényleg csodásan gitározik. Nem őrült tűzzel és intenzitással, amiről a koncert előtt Eötvös József beszélt, de higgadtan és átéléssel, sok-sok színnel és finom ritmikával. Persze, hogy elvész az ember a sok (számára) új darab között, vannak személyesebbek és táncosabbak, mélyek és szalonba való eleganciák, vagy lehet, hogy itt is érvényes a sekély a mélység és mély a sekélység.
Pótolni kell. De pótolni kell a Haydn-vonósnégyeseket is, a Beethoven zongoraszonátákat, a Bach-partitákat, mindenféle hangszereken. A kantátákat. Tartok tőle, hogy megint a gitár jár rosszul. De nem Manuel Barrueco tehet róla.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.