Pavarottit hallgattam az éjjel, az Aida 2001-es előadását a Metben. Az évszám, ugye, elég közeli, ekkoriban már a sajtó folyton arról cikkezett, hogy vissza kellene vonulni. Vagy erről, vagy arról, hogy miért csak áriaesteket meg gálafellépéseket vállal az idősödő tenor. Aztán találja ki, hogy kire hallgat.

Akárhogyan is: Pavarotti érezhetően ideges. Radamest különben is a legszadistább szerepek közé szokás sorolni, belép, és gyakorlatilag azonnal el kell énekelnie az áriát, aztán marad még három és fél felvonása, hogy kiköszörülje a csorbát. Ez körülbelül mindenkivel így volt, csak Pavarottival nem. Illetve a fiatal Pavarottival nem. Mert itt érezhetően ideges, siet, kapkod, rápihen a csúcshangra, valami kevert fej- és mellhanggal vacakol, de ettől mintha elmozdulna a hang a helyéről. Aztán jön az ária vége, és ott van, ahol lennie kell, jól szól, tartja is, siker is, de nem akkora, azért egy ária mégsem az utolsó öt másodpercből áll.

Nincs különösebb tanulság, legfeljebb az, hogy senki ne akarjon operaénekes lenni, mert nincs nehezebb munka, még ezen a szinten sem. Vagy van egy bölcsesség Kálmán Pétertől, amit most megosztok: annál szarabb érzés nincs, mint amikor ott állsz a színpadon, és nem szól a hangod. De annál jobb sincs, mint amikor ott állsz és szól.