Amikor már sokadszor csodálkoztam el azon, hogy Toszkánában az egy négyzetméterre eső szép emberek száma mennyivel magasabb, mint bármely másik részén a világnak, egyszerre megvilágosodtam. Hiszen ez a szokásos élmény: nem a művészet utánozza a természetet, hanem éppen fordítva. Ha a toszkán emberek tetszenek, a fantasztikus ajkak, orrok, hajak, annak csupán az az oka, hogy az emberi szépségről az alapvető ismereteket a firenzei festőktől tanultam. Ők meg érthető módon azokat festették, akik ott voltak, körülöttük. Akiket ma látok, azok a régi modellek leszármazottai, és azért tetszenek, mert megtanultam, hogy ők, mármint a régi modellek a szépek.

És akkor jött Rembrandt. Rembrandt pedig nem a karakteres férfiarcokat és a 2:1 homlokarányú, magas rüsztű, szőke hajú nőket festette, hanem azokat, akik körülötte éltek, Saskiát meg Hendrickjét, dr. Tulpot, és főleg: saját magát. Csupa seszínű hollandust, sörtől hunyori szemű urakat és puha derekú asszonyokat. (Soha nem értettem, hogy Ruttkai Éva miért nem sértődött meg azon, hogy Gábor Miklós a naplójában Saskiának hívta. Ámbár lehet, hogy megsértődött.) Ahhoz már, persze, késő, hogy az ember átállítsa az agyát, hogy szebbnek lássa a sonkaarcúakat az apollóknál, de azt megtanulja, hogy ha jobban megfigyeljük, tényleg nincsen csúnya ember. Vagy csak csúnya ember van, de az ugyanaz.