Ez a Rembrandt fogadja az embert a Szépművészeti megfelelő termében, persze, lehet tudni, hogy mi volt a kiindulási pont, kit utánzott, vagy kivel vitatkozott. Tizianóval. Azzal a kék ruhaujjas portréval, amit sokáig Lodovico Ariosto képmásának tartottak, sejtelmem sincs, hogy miért, Ariostónak nem volt ekkora szakálla, viszont jóval nagyobb és görbébb volt az orra. De a kép, a jelek szerint, annyira híres volt, hogy Rembrandt is látta, vagy legalábbis egy róla készült másolatot. (Nem, nem, utánanéztem, a ma Londonban kiállított kép Amszterdamban volt a 20. század elejéig, Rembrandt az eredetit látta.) Még egyértelműbb a másolás, ha belegondol az ember, hogy ez egy rézmetszet amikor készült, nem is voltak megfordulva az irányok. Aztán a ruhaujj probléma is annyira bennmaradt Rembrandtban, hogy A zsidó menyasszony is elkészült. Aki azt eredetiben látta, tudja, hogy szinte dombormű, annyi a ruhaujjon a festék, kenés, göb.
Az önportréhoz visszatérve: tulajdonképpen vicces. Rembrandt épp gazdag volt, de a jelek szerint mégsem annyira gazdag, hogy egy ilyen ruhát megengedhessen magának, főleg rajzoláshoz. Egyfelől benne van a büszkeség, vagyok akkora ász, mint Tiziano, sőt, vagyok akkora ász, mint akit Tiziano lefestett, akár Ariosto, akár nem. Közben a ruha meg a sapka mégis olyan, mintha jelmez volna, rajta van, de ő maga nincs benne, mintha azt akarná mondani, igenis, a ruha teszi az embert. Vagy legalábbis a ruhaujj.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.