Kopárok

Egy időben, egy emeleten (vagyis a földszinten) rendetlenkedik Rubens és Rembrandt a Szépművészeti Múzeumban, nem érzem azt, hogy ez valami tudatos múzeumi szerkesztés volna, inkább csak szerencsés véletlen. De ha már így esett, az ember próbál valamit levonni, mint tanulságot. Itt ez a két németalföldi festősztár, azok voltak már a maguk idejében is, és a maguk ideje nem esik messze egymástól: Rubens nem egész harminc évvel volt idősebb Rembrandtnál. Mondjuk, ilyesmi jut az eszembe, hogy mindketten figyeltek a múltra, Rubens másolta a nagy olasz festők képeit is, hogy körülbelül hogy nézett ki az azóta lemázolt Anghiari csata, azt leginkább Rubens miatt tudjuk. Rembrandtra meg Tiziano volt hatással, meg Caravaggio, meg már Rubens is, így épül a festészettörténet, tégláról téglára.

Hanem találtam egy, elsőre nagyon banálisnak látszó dolgot. Mindketten, Rubens is, Rembrandt is erősen kopaszodtak. És mit szokott csinálni a legtöbb ember, ha utálja, hogy kihulltak a fejtetőn a hajszálai? Na, hát ők is azt csinálták: kalapot, sapkát nyomtak a fejükbe, azzal leplezték a hűtlen tincseket. Eddig rendben is van, nincs benne semmi különös. Csakhogy mindketten festők voltak, elvben semmi nehézséget nem okozott volna a számukra, hogy kicsit csaljanak a vászon előtt, hogy a csalók hamiskás mosolyával odapingálják mindazt, amit a természet elvett tőlük. A kortársak talán nevettek volna, de az utókor kicsit sem izgatná magát, készségesen bedőlnénk a dús hajú portréknak.

Ha hajlandóak lettek volna rá. Csakhogy nem, mindketten lerajzolták vagy megfestették a kalapokat, sapkákat, baretteket és turbánokat, de hogy hajat fessenek alájuk, arra nem vitte rá őket a lélek. Így nézek ki. És nem szaladok emiatt ál-hajbeültetni vagy ön-plasztikaiműteni. Nem tudom, hogy ez Isten dicsérete, vagy a valóságé. Vagy a kettő náluk ugyanaz. Vagy vállrántás: így nézek ki, ha tetszik, ha nem.

Persze, hogy tetszik.