Először azt hittem, hogy csak a poénok hiányoznak a Drakulics elvtársból. Mintha megállt volna ott a tudomány, hogy van egy érdekes történetünk, a kommunisták örökké akarnak élni, és ehhez vámpíri segítséget is igénybe vennének, mi sül ki vajon a materialista világszemlélet (ahogy azt Ötvös Csöpi mondta) és a filmes túlvilág találkozásából. De magától semmi nem sül ki, és hacsak nem volt elképesztő poénbőség az alatt, amíg elnyomott a buzgóság, akkor ez a tanulság: kevés. Amúgy nemes harc, Nagy Ervin majd megszakad, hogy komikus legyen, nem jó, de küzd. Nagy Zsolt rokonszenvesen kóvályog a filmben, aminek körülötte kellene rendeződnie, de nem rendeződik, Walters Lilit meg egyáltalán nem értem, sem színészként, sem jelenségként nem az, akinek lennie kell, talán túl későn jöttek rá az alkotók, már nem lehetett neki megmondani.

De talán tényleg nem a poénsűrűséggel van a baj, inkább a filmezési elképzelésekkel: mintha nem abból indulnának ki, hogy van egy történet, és azt feltétlenül le kell forgatni, mert olyan, és mert örülni fog neki tíz- húsz- ötvenezer magyar, hanem vannak filmrendezők, akiknek valahogy munkát kell adni, ha már elvégezték az egyetemet. Megmaradt a filmgyártásban ez a szocialista nagyüzem jelleg, forgassunk értelmetlen és rossz filmeket, csak forgassunk, hátha csoda történik.

Aztán jön a meglepetés: nem történik.