Nekem nem tűnik kultúraellenes bűnténynek, ha valaki arra törekszik, hogy egy klasszikus zenei koncerten jól érezze magát a közönség, de valami így sem stimmelt a Baltic Sea Philharmonic koncertjén. Pedig jól indultunk. Az ember látta, hogy mást kap, mert túl kevés a szék és a kottatartó egy hétköznapi hangversenyhez, aztán zenélve vonult be a zenekar, a nézőtér felől, és lehetett aggódni, hogy meg ne botoljanak a Müpa számos ravasz lépcsőjének egyikében. De rendben volt, ott voltak, és már bemondták, hogy az első rész Grieg, az a-moll zongoraverseny és a Peer Gynt-szvit, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a zongoraverseny ugyan az első tételtől a harmadikig haladt, de közbeszúrták Anitra táncát meg a Manók táncát, és voltaképpen nincs sok fogalmam arról, hogy miért. Ha az volt a cél, hogy észrevegyük a zenék, esetenként a témák közötti rokonságot, ám legyen, de az ilyesmi nem túl meglepő, ha tudjuk, hogy ugyanaz a szerző. A zongorista Balog József volt, aki nem tudott versenyt dübörögni a zenekarral, nem tudom, hogy akart-e volna, így viszont csak egy szép lassú tételre futotta tőle.

Lenyűgöző, persze, hogy lenyűgöző, hogy a zenekar nem csak állva, de kotta nélkül játszik, biztos, hogy más kapcsolatban vannak így az általuk húzott, fújt zenével, de a karmester Kristjan Järvi Grieg-értelmezésében mégis a dum-dumé a főszerep, ami egy kissé egyoldalúvá teszi a zenélést. Tudom, meg látom, hogy vannak, akik vevők erre, a közönség a nagy sodrások után bravózik, a mellettem ülő osztrákok kifejezetten erre jöttek, alig várták, hogy Järvi szökdécselni kezdjen, és rögtön összenevettek: jaj, ez a Kristjan!

Jaj, ez a Kristjan.