A kettészakadt csembaló

Vannak pihenő hangszerek, kihagynak egy évszázadot vagy kettőt, aztán visszatérnek. Mindig remélem, hogy jön valaki, és elkezd újra barytonra írni, mert pont arra van szüksége a világnak és a barytonozó tömegeknek.

Vagy ott a csembaló. Alaphangszerből lett múzeumi tárggyá, kiváltotta a zongora, mert azon lehetett halkan is, hangosan is játszani, pedig az elv egészen más. Az egyik az ütőhangszereket kombinálja a billentyűkkel, a másik a pengetősöket. Aztán eljött a 20. század, a csembaló csipkerózsikasága véget ért, még olyan időszak is volt, amikor azt lehetett hinni, remélni, a könnyűzenébe is be lehet szivárogtatni a hangszert. Nem tudom, miért, azt sem, hogy végül miért nem, ha megoldást kellene keresni, azt mondanám, hogy a csembalónak a régisége ellenére is meglepően modern hangszínei voltak, akusztikus űrzenét, erősítők nélküli szintetizátorvarázst lehetett vele rendezni. De arra végül ott volt a szintetizátor, áram meg egyelőre van, nincs nagy szükség az akusztikusságra.

A csembaló viszont pihent egy századot, a fejlődés organikussága finoman szólva is sérült. Lehet, persze, ezen bánkódni, de azt is lehet tenni, amit Mahan Esfahani, a teheráni születésű, Európában (ha jól tudom, most éppen Prágában) élő csembalista tesz: folyamatosan szembesíteni a közönséget a zenei elfogultságaival. Egymás mellé tenni Tallist és Beriót, nem sokkal több, mint ötszáz év a különbség köztük, de alapjában véve ugyanazzal foglalkoztak.

Nem biztos, hogy a közönség körében erről mindenki meg volt győződve. Esfahanit egyébként meg lehet győzni, volt rá példa, hogy engedett a közönség tiltakozásának, és Steve Reich helyett Carl Philipp Emanuel Bachot játszott. Ámbár lehet, hogy fordítva nehezebben ment volna. Nem mintha a Piano Phase, amit lemezre is fölvett, annyira nehezen emészthető darab volna.

A mostani, Solti termi koncerten is volt némi hirig a közönséggel, bár az is megfordult a fejemben, hogy előre gyártott hirig volt. Mahan Esfahani a Set of Four című darab szerzőjét mutatta be, Henry Cowellt. Henry Cowell amerikai kísérletező volt, Esfahani elmondása szerint Budapesten is járt, mérsékelt sikereket aratva azzal, hogy a zongorából játszott, és nem a billentyűkön, de még mindig jobban járt, mint a prágai fellépésén, ahol inzultálták is ezért. A történet úgy folytatódott, hogy Esfahani elmondta, Cowellnek négy évet kellett börtönben ülnie erkölcsi okokból. Ezt körülbelül lehet érteni, nem az ítéletet, hanem hogy mik lehettek az erkölcsi okok, 1936-tól ült a San Quentinben, abban börtönben, ahol jóval később Johnny Cash adta legendás koncertjét. Mikor a történetben Esfahani idáig ért, és valami megjegyzést tett az egyházra, valaki fölkiabált a közönség soraiból, hogy nem minden egyházi ember egyforma, ha jól értettem. Az egésznek sok értelme nem volt, de legalább történt valami, Henry Cowell helyzetbe került. Hogy aztán belőtte-e a labdát, úgy értem, a Set of Four a népszerű múlt századi művek közé kerül-e, afelől maradtak kételyeim.