Úgy gondoltam, hogy már szépen és alaposan puhára vagyok főzve. Már megint énekel a Fesztiválzenekar, amit egyszerűen nem lehet megszokni, pont az a lényeg benne, hogy nincs ez a „már megint” érzése az embernek. Két rövid Dvořák zenekari darab között fölállnak, kezükbe veszik a kottát, és dalra fakadnak. Minden megváltozik, a hallgató hirtelen máshogy viszonyul a zenekar egészéhez és az egyes zenészekhez is, nahát, milyen szép tenorja van ennek a hegedűsnek, az a másik meg hogy óvatoskodik, nincs meggyőzve önmagáról, de teszi, amit tenni kell. Ez ráadásul nehezített terep, nincs átrendeződés, az azonos hangfajúak nem támaszkodhatnak egymásra, mint egy átlagos énekkarban, tényleg nincs massza, csak az egyéni teljesítmények összessége. Játsszatok, amit akartok, én már hálás vagyok.

De ennyire mégse. Jött Elisabeth Leonskaja, a zongora nagyasszonya, vagy a nagy zongora asszonya, és tudom, amit tudni illik, hogy ő még látta Richtert, nem csak látta, de együtt játszottak, bár most ez hallatszik rajta a legkevésbé. Az ember tiszteli a múltat és tiszteli a kort, csak hát a végtelenségig nem megy. Amikor két hét telik el, és még mindig az Emperor zongoraverseny első tételének közepénél járunk, akkor már csak abban bízik, hogy egyszer még elmondhatja: hallottam Leonskaját Beethovent játszani. Vajon kit fog érdekelni? Ilyenkor az udvariasság nem segít, ha a zenekari-karmesteri szándék az volt, hogy kísérjük le szépen a szólistát, azt a hallgató sínyli meg, bekerül valami lehetetlen szertartásba, és nem tud mit kezdeni magával. Mintha valami tandemen vagy páros vízibiciklin ültek volna az előadók, mindenki arra várt, hogy majd a másik tapos. A potyautas meg arra, hogy jönnek majd a motorcsónakos emberek. De mikor?