ALS IXH CAN

Megy most Bécsben ez a csodálatos Bernini – Caravaggio kiállítás, egyik teremből a másikba álmélkodja magát az ember, hogy ezek mennyire tudtak, és mennyire kerestek, és ha elkapta őket a hév, akkor mennyire meg tudták mutatni azt a hevületet. És végre változott a művészetszemlélet, nem nyafog már senki, hogy jaj meg fúj, barokk, értjük ezt a teatralitást és fényhatásokat, mintha mi magunk is amolyan barokk emberekké váltunk volna, akiket meg kell döbbenteni ahhoz, hogy végre odafigyeljünk.  De azért…

A Kunsthistorisches Museum félemeletén látható egy Jan van Eyck kiállítás is. ALS IXH CAN a címe, ezt szerette van Eyck ráírni az alkotásaira álgörög betűkkel: ahogy tudtam. Amennyire tőlem telt.  Nem valami őrületesen bőséges a kiállítás, nem is lehetne az, ha az összeset összegyűjtik, sincs húsznál sokkal több kép, itt most eredeti van Eyck csak három látható, abból kettő a bécsiek sajátja, egy meg Antwerpenből jött. Kicsi, azt mondanám, arasznyiszor kisarasznyi, de még annál is kisebb a kép. A Madonna áll, kezében egy apró vacak gyerekkel, aki épp a nyakát csócsálja. Mögötte két angyal tartja az aranyszállal hímzett szőnyeget. Mint valami őrületes miniatúra, minden megnézhető, akinek van szeme hozzá, a különböző virágok a füvön, a kis Jézus mosolya, a kút csobogó vize, a szőnyeg, hogy merre domborodik. Az angyalok színes szárnya. Als ich Can, ennyire telik. Én nem fáradok bele lefesteni mindazt, amit látok. Vagy abba, amit nem látok. Meg sem tudom mondani, hogy ez az őrületes aprólékosság a képnek, a festésnek szól-e, vagy a kép tárgyának, de mindegy is.

Vannak ezek a nagy barokk szobrok és képek, és az ember úgy jön haza, hogy másra sem tud gondolni, csak erre a képeslapra.