Meghalt Stephen Cleobury, aki évtizedeken át vezette a King’s College kórusát. Olyan zenész, akinek leginkább csak a nevét hallja itt az ember, bemondják rádióban, vagy olvassa a lemezborítón: azelőtt Philip Ledger volt a karnagy, most Stephen Cleobury, biztos valami ősz, vén szivar, aki zsarnokoskodik a piros-fehérbe öltöztetett gyerekek és ifjak fölött. (Nem úgy, nem úgy gondolom, de fegyelmet kell tartani.) Pedig hát nyilván nem volt ősz, amikor kezdett, ha egyszer harminchét éven át szolgált, hiszen még most is csak közelített a hetvenegy felé – szilveszterkor lett volna a születésnapja.

Cleoburyt azért szidták és azért szerették, mert tágította a kórus repertoárját, kilépett a karácsonyi énekek és nagy, reneszánsz motetták világából, megszólalt Rachmaninov, Janaček és Kodály is a vezényletével, és ha már nyitott, szélesre is tárta az ajtókat, új műveket rendelt. Harrison Birtwistle volt az, aki a legtöbb konzervatívot kikészítette, szerintem nem azért, amit mondanak, hogy kiabálni és dobogni kellett a művében a kóristáknak, azt a közönség szeretni szokta. (Eszembe jut, mekkora sikere volt annak idején az Orphei Drängar énekkarnak a Zeneakadémián a Zacskókantáta című produkcióval. Ahogy az elvárható, zörögtek, zörögtek a zacskókkal, aztán egyszerre felfújták és elpukkasztották azokat.) Akárhogy is, a Birtwistle-mű egyik ellenzője azt írta, hogy aki ilyen művet rendel, az megérdemli, hogy bezárják egy sötét helyre, és soha ne engedjék ki onnét.

Most örülsz?