New York-i otthonunk

Valaha, ha jól emlékszem, a Filmvilágba írt Molnár Gál egy cikket, talán A barna pulóveres volt a címe, arról szólt, hogy Woody Allen ilyen kinyúlt, barna pulóvereket hord a filmjeiben, így játssza ezt a kissé lepukkant, világidegen értelmiségi szerepet. Persze, nem így van. Úgy értem, hord barna pulóvereket is, ki is vannak nyúlva időnként, de minőségi darabok, szép színek, nem ferences testvérek csuhája. Amúgy is: Woody Allen reprezentatív filmes ruhadarabja a tweed zakó. Hozzá farmer, kockás ing. Ezek azok a hősök, akikkel azonosítja magát, én vagyok, vagy égi másom. Nyilván ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább égi más belőle. Ahogy az ember akárhány öregedő, ritkuló hajú pasassal beszél (ez alól egyébként Molnár Gál sem volt kivétel) , úgy derül ki róluk, hogy jaj, valaha mennyire jóképűek voltak. Szerintük.

Mellékszál, nem erről akartam beszélni, hanem az új Woody Allen filmről, ami nem éppen új, tavalyi az évszám rajta, de az ismert okok miatt csúszott a bemutató, előbb minden színésznek el kellett mondania, hogy mennyire elhatárolódnak. Nem is tudom, mit kívánjak, hogy igazuk legyen, és legyen mitől elhatárolódni, vagy maradjon meg ártatlannak a hősünk, aki csak újabb és újabb igazságtalanságokat szenved el. Egyik sem jó megoldás.  

Erről sem akartam beszélni, csak a filmről, amitől, úgy látom, álomkórt illik kapni, pedig. Úgy értem, és azt kívánom, hogy soha ne kelljen rosszabb filmet megnéznünk, de úgyis kell, úgyhogy nem érdemes erre pazarolni a három kívánságot.

A filmnél maradva persze nem lehet csak a filmnél maradni, mert annyira át- és átjárja a múlt, az életmű, a visszatérő elemek, hogy New York vagy annak egyik hírneves városrésze megint a címbe került, hogy ez is monológgal kezdődik, hogy ebben is konflisoznak a Central Parkban, hogy itt is úgy hisznek a szerelemben, mintha tényleg ez volna az első és utolsó dolog, amiben még hinni lehet. A színészek most is jók, leszámítva pont a főszereplő Timothée Chalamet-t, de ő is lángész a magyar hangjához képest. Ahogy Elle Fanning a bénácska, vastag lábaival idegesíti az embert, az egyszerűen csodálatos, és olyan eleven az arca, hogy az még csodálatosabb. Nem jó a film, de nem is nagy csapás, és mintha megint össze volna rakva minden, készen arra, hogy egy utolsó jó film is megszülessen még. Szerelemről, halálról, New Yorkról.

Aztán lehet, hogy nem jön össze.