Ez örök probléma, amióta operába járnak az emberek, és egy kicsit megnyugtat, ha eszembe jut, hogy Giglit is kinevették, ő meg csak szomorúan elmélkedett rajta, hogy azt írták a lapok: túl kövér és csúnya vagyok ahhoz, hogy egyiptomi hadvezéreket játsszak. Az emberben ilyenkor fölébred a szolidaritás, és szidja a gúnyolódó újságírókat, akik nyilván maguk sem sokkal szebbek és karcsúbbak, mire járatják a szájukat. Nem értik, hogy a színpadra vágyó csúnyáknak az opera az utolsó reménysugár? Ha hangod van, mindegy, hogy nézel ki, mert te az operában a hangod vagy, ő lép föl, te csak kényszerűségből kísérgeted a hangképző szerveidet.

Aztán az elméleti megalapozás után azon kapja magát az ember, hogy ugyanazt csinálja, mint bárki más: röhög a tenoristán. Például tegnap, az M5-ön adott, Milánóban öt éve játszott Aida alatt. Fabio Sartori igazán remekül énekelt, és igazán meghatóan próbált átlényegülni. Az utolsó jelenetben, a lezárt kősírban például együttérzően simogatta Aidát, aki meg úgy ült ott, mint akinek nincs elég baja, de a halál közvetlen közelében, finom és halk magasságok kényszere alatt nyögve még azt is el kell viselnie, hogy egy rossz útra tért ferences szerzetes tapogatja, miközben nyalogatja a szája szélét. (Mármint a szerzetes a saját szája szélét.) Volt idő, amikor az ember azt hitte, hogy a technikai fejlődés az opera javát szolgálja, megjelent a hanglemez, ami nem törődött a látvánnyal, forgott a korong vagy legrosszabb esetben megjelentek a kijelzőn a számok, és semmi más nem vonta el a figyelmet a hangokról. De a technika olyan, hogy nem hagyja abba, egyre fejlődik, fél lépés távolságra vagyunk az éneklőktől, pedig az operát nem erre találták ki. Elég gond lehet az énekeseknek, hogy ők annyira közel vannak egymáshoz.