A keresztapa? Nem, de majdnem. Lehetne. Van benne Al Pacino és Robert De Niro, gengszterek, pisztolyok, terjedelem. Régebben ezek voltak a kétrészes filmek, és egy időben Az ír esetében is arról volt szó, hogy inkább legyen pisiszünet a felénél. De akkor még a négyórás változatról beszéltek. 

Mindazonáltal: megnézendő. És közben azon is elgondolkodhat az ember, hogy sokszor épp az alkotó ismeri a legkevésbé a filmjét. Scorsese azt magyarázza, hogy igazi, nagy filmeposz, mintha még a hetvenes években járnánk, közben meg olyan az egész, mintha egy jó, nagyon jó HBO sorozatot adnának le egyben. Nem csak azért, mert mindenre van idő, meg lehet mutatni olyasmit, amit akció híján egy újabb filmből kegyetlenül kivágnának, hanem mert a sok digitális fiatalítás és öregítés miatt mintha lenne valami a néző és a színészek között. Hiába az óriási arcok, kezek, mégsem vagyunk elég közel az eseményekhez. Pedig az első sorban ültem.

És Joe Pesci. Tudom, hogy sokaknak evidencia az ő színészi nagysága, én valahogy mindig idegenkedtem tőle. Persze nem tőle, hanem az általa játszott figuráktól. Most meg nem értem, hogy miért csak a pálya legvégén derül ki a színészi virtuozitása és a karizmája. Hogy lehet, hogy egy ilyen színész mégis úgy marad meg az emberek emlékeiben, mint a betörő, akinek leég a haja a Home Alone-ban?

Van valami, amiről én nem olvastam, de lehet, hogy csak figyelmetlenül olvastam a lapokat. Ami a kérdés is volt, hogy ez A keresztapa? Mert tényleg lehetne, egyszer az ember azt érzi, hogy a zene is megszólal egy szájharmonikán, de aztán másfelé csavarog el a dallam, és legalább négy beállítást fedeztem föl, ami egyértelmű utalás Coppolára. Minta Scorsese is azt jelezné, hogy nélküle nem ment volna. Vagy csak azt, hogy ő is azt akarja elmondani, amit Coppola A keresztapa második és harmadik részében: nemcsak bűn van, de bűnhődés is.