Kerülgetni is lehet a témát, de akkor már egyszerűbb gyorsan elzárkózni a lehetőségtől, hogy a kétzongorázó Kocsis Krisztiánt és Mocsári Károlyt az ember Kocsis Zoltánhoz és Ránki Dezsőhöz hasonlítsa. Csak magunkkal szúrnánk ki, és nemcsak azért, mert az emlékekkel úgysem lehet versenyezni. Nem, vagy éppen csak pódiumkész a produkció (nem is kifejezetten pódiumon zajlott, hanem a Magyar Rádió 6-os stúdiójában), amelynek a lényege a tett volt, Kocsis Zoltán kétzongorás átiratait játszották bő egy órában. Azok  meg igazán jók, a kétzongorás irodalmat gazdagító művek, néha nagyon kézenfekvőnek tűnnek, mint a Bartók Két kép esetében, néha a megoldhatatlanságot oldják meg, mint a Debussy Sziréneknél, ahol az eredeti változatban nem csak nagy zenekar, de még női kar is szerepel, ezt zongorázd el, ha olyan ügyes vagy. 

A lényeg az, hogy játszani kell, mert jók a darabok. Meg talán megérti ezekből is az ember Kocsis Zoltánt, ahogy ide-oda átírogatott élete során. Zongoraművekből zenekari változatokat készített, ahogy korábban a zenekari darabokból zongoraműveket, mintha a gyakorlati hasznon (vagyis hogy legyen mit játszaniuk Ránki Dezsővel) túl így lehetne egy kicsit mélyebbre hatolni a művekben. Lecsupaszítani őket csontvázig, szerkezetig, nézzük együtt, miből van a darab, mi tartja egybe, mi az, amitől hat. 

Nyilván másnak is az alázat szó jut eszébe elsőként, de ez más, több, inkább hit: van a világ, olyan, amilyen. És van a zene. Olyan, amilyen.