Hangmúzeum

Telnek az évek, és ma már a klasszikusnak számító képzőművészek akusztikus környezete is megmutatható. De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is kell azt mutatni. Párizsban nagy Degas-kiállítás van a Musée d'Orsay-ban, Degas az operában a címe. Mit lehet csinálni, ha Degas ott érezte otthon magát, és úgy érezte, hogy ebben a látszat-világban is meg lehet tapasztalni a való világot, vagy hogy a való világ nem kevésbé látszat, mint a látszat-világ. Esetleg fordítva? Akárhogy is van, a múzeum nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassa, miféle énekeseket hallhatott Degas, így aztán mindenféle karcos, zörgős, kehécselő hangélményben lehet részünk: a párizsi Opera hajdani hősei csipognak vagy dörmögnek a régi felvételekről. Meg lehet tőle zavarodni. A néző nézni jött, nem hallani, de hiába szeretne a képekre koncentrálni, folyton szól valami rettenet a teremben, ami nyilván nem volna rettenet, ha azt akarnánk megtudni, hogy Pol Plançon hogyan énekelte Meyerbeert, de így, hangkulisszaként mégis megerőltető élmény.  

Hasonló történik a most megnyílt Farkas István kiállításon a Nemzeti Galériában. Már messziről hallani, hogy Josephine Baker épp arról vall: két szerelme van. Nem kell semmi rosszra gondolni, a két szerelme a hazája és Párizs. De ha az ember Farkas István társaságára vágyik, belebolondul abba, hogy közben valaki macskahangon nyivákolja el az érzelmi gazdagságát. 

És mi csak látogatók vagyunk, akik bármikor arrébb sétálhatnak. De szegény teremőrök!