Sok dolog hiányzik a Scala idei Toscájából, annak negyedik előadásából. Leginkább kézzel foghatóan a tenor, mert Francesco Meli lemondani kényszerült, a helyettesítő viszont meglehetősen izgul, kell neki egy bő felvonás, hogy megszokjon minket. Scarpiát Luca Salsi énekli, kinek elsőrangú tévéhangja van, de a Riccardo Chailly által vezényelt zenekar fontos pillanatokban egyszerűen elnyomja. És hát Anna Netrebko.Itt van, és még mindig ő Anna Netrebko, de valahogy nem tudja azt a látszatot kelteni, hogy nagy öröme volna abban a szerepben, amely a legtöbb örömmel szokta elönteni a világ jelentős énekesnőit. Ez talán Davide Livermore rendezésének legnagyobb gyengéje: nincsenek feltüzelve az énekesek, hogy fiúk-lányok, itt vagytok a világ közepén, mutassátok meg, hogy kik vagytok. Nem érzem az emberfeletti közelségét, nem csak abban az értelemben, hogy a Tosca szerepeit végigénekelni egyébként is emberfölötti közelségű dolog, hanem hogy ezek az óriás érzelmek, tébolyok, harcok mind olyan világból jönnek, ahová mi belépni nem vagyunk méltók. Örüljünk, hogy benézhetünk és behallgathatunk. 

Leszámítva az opera legvégét. Tosca fölszalad az Angyalvár korlátjához, Ó, Scarpia, előre, Isten elé, és ugrik. És repül. De nem zuhan, tényleg repül, maga az Angyalvár megy inkább össze alatta, ő száll az égbe, avanti a Dio. Szerintem ott nem fog találkozni Scarpiával, de az nem is baj.