Hogy ne legyen túl sok név a képek sarkába írva, a de Pisisnél maradt Filippo, a festő, akinek a műveiből kiállítás van a milánói dómtól jobbra (ha az ember szemben áll vele), a 20. Századi Művészet Múzeumában. Képek és fényképek, de Pisis a hálóköntösében, a térdnadrágjában, kezén a nagy aranygyűrűivel és a papagájával, Cocóval. Nem is az az első számú élmény, hogy de jól fest, hanem hogy mennyire ugyanaz vezeti, mint a múzeumba lépő vagy városnéző turistákat. Kergeti a pillanatot, és hiába olasz, arra csodálkozik rá, amire mi szoktunk: a tengerre, a kagylókra, rákokra, a sárga homokra, a kék vízre. De Pisis tényleg úgy élte otthon is az életét, mintha vendégségben volna, hiába élt Velencében, azért gondolával járt, igaz, saját gondolával, két csónakos volt huszonnégy órás készültségben, hogy szállítani tudják a festőt. Párizsban a csodájára jártak, mert festőállvánnyal a hátán mászkált mindenhová, és ha valamit meglátott, rögtön nekilátott lefesteni, ahogy a maiak kapkodják elő a mobiltelefont vagy a fényképezőgépet. Testvéri lélek, örvendezik az ember, és ölelgetné a képeket vagy a képek alkotóját, bár lényeges különbség, hogy ő tudott festeni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.