Ez is egy karácsonyi program: számolni azokat, akikkel már nem karácsonyozhatunk. A helyzet csak annyiból különös, hogy Heltay László akkor sem volt a köztudatunkban, amikor még karácsonyozhattunk vele. A nevével még egy régi Doráti lemezen találkoztam először, Az évszakok Decca-felvételén volt ő a karigazgató.
Ötvenhatos menekült, aki aztán óriási világkarriert futott kórusvezetőként és –alapítóként, sokkal többen ismerik a művészetét, mint ahányan azt tudják magukról: ő vezette az énekkart az Amadeus zenei felvételein. A kilencvenes évek végén, nyugdíjasként hazajött, de mintha ezt senki nem tudta volna róla (én biztosan nem), teljes visszavonultságban élte az életét. Illetve mégsem teljesben, hiszen tavaly megjelent az önéletrajzi kötete, From Bach to Bark lett volna az angol címe, Bachtól az ugatásig, amivel nem a modern zenét minősítette volna, csak az ebek iránti rokonszenvét fejezte volna ki. A magyar cím végül Kutyák és karmesterek lett – legalább alliterál.
Éjjel a Magnificatot hallgattam vele, pontosabban vele és Neville Marrinerrel, nem tudom megmondani, melyiküktől olyan józan a felvétel, szép és tiszta, de nem emel nagyon magasra. Lehet, hogy Heltay az oka: bár a pályáján szinte elsöprő arányban kellett egyházi zenét vezényelnie, nem vált hívővé, még kételkedővé sem, 90 év (neki ennyi) állt rendelkezésre a boldogsághoz. Talán ez is egy megoldás, amikor az ember azon töpreng, hogy ha a zene tényleg jobbá tesz, akkor miért nem a muzsikusok a legjobb emberek. Jobbá tesz, csak épp a muzsikusokra nincs hatással, őket túlságosan is elfoglalja a zenélés maga.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.