Hemingway a képen

Hemingwayt olvastam, de nem a szerzőt, hanem a regényhőst. Ha egyáltalán regénynek mondható Andrea di Robilant Ősz Velencében című könyve, amelyben különösebb regényesítést és szépirodalmi szándék nélkül elmeséli az író utolsó évtizedét (meg valamelyest az előzményeket), A folyón át a fák közé eredetijének, Adriana Ivancichnak szomorú (de egy ideig vidám) sorsát, még szomorúbb végkifejletét. A könyvben azonban szóba kerül egy fotós is, Alfred Eisenstaedt, aki korának leghíresebb portréfényképésze volt, ezért is bízta meg a Life, hogy menjen Kubába, örökítse meg a horgászó, vitorlázó írót.

Megörökítette, bár állítása szerint ez csaknem az életébe került, mert gyanútlanul azt mondta Hemingwaynek, hogy nem hisz neki. Nem hiszi, hogy meg akarja ölni, mert 200 yardnál közelebb ment hozzá. Ez az, amit nem kellett volna mondania, mert Hemingway lökdösni kezdte valami szirten, Eisenstaedt fényképezőgépei szanaszét repültek, de végül nagyobb kár nem esett. Soha ne mondd azt Papának, hogy nem hiszel neki. Papának? Csak 53 éves. Eisenstaedt 54.

Hemingway sem szerette, ha fényképezik. Vagyis szerette, de csak ha a barátok, nem a hivatásosok. Azért, amiért mások is utálják, be kell állni, mosolyogni vagy komoly arcot vágni, az ember szenved és lefagy, és az eredmény soha nem az lesz, amit látni szeretne magáról. Talán itt sincs másról szó. Az elkészült fényképek itt sem nem azt mutatják, amit Hemingway látni szeretett volna. Nem Papát, és nem is az életet már megjárt, és nagyon élni tudó mestert, hanem a kétségbeesést, alkoholtól felpüffedt arcot, keresztbe álló szemeket. Az utóbbiról valószínűleg nem is az alkohol tehet, Hemingway már az 1. világháborúban is alig lehetett önkéntes, annyira rövidlátó volt. Ha szigorúbb a sorozóbizottság, soha nem búcsúztunk volna a fegyverektől.

Mindenesetre, ha Hemingway félt a fényképektől, valószínűleg igaza volt. Többet mutattak annál, amennyit szeretett volna.