Reméltem, hogy korosztályom védelmezőjeként kiállhatok a Macskák filmváltozata mellett, nem értik ezek a maiak és tegnapiak, miért is lelkesedtünk tegnapelőtt. Sajnos lehetetlen, a Macskák tényleg rémes. Mindenféle szempontból rémes, és még az sincs, hogy sebaj, becsukom a szemem, és végighallgatom az egészet újra, egyben, mert zeneileg sem jó, a tempók mind búskomorak, mintha egyetlen gyors szám sem volna az eredetiben. Viszont, ahogy az Evitában, itt is van egy új dal, ez sem rossz, csak nem is jó, viszont megtöri azt a bravúrt, hogy a musical szövege eredeti s változtatás nélküli T. S. Eliot – leszámítva a Memoryt, bár azt is majdnem színtisztán Eliotból rakták össze, a Rapszódia egy szeles éjszakánból. Most meg belepiszkáltak itt is, ott is egy kicsit, hogy jobban passzoljon. Nincs ezekben tisztelet a régi önmaguk iránt sem.

A fő kellemetlenség az, hogy valahogy gusztustalan lett a film, más az, ha a színpadon rágcsálnak óriási cupákokat jelmezes emberek, és más, ha szőrös lények többé-kevésbé igazinak látszó szemétben csámcsognak és hánynak. Furcsa  módon ez valóságosabbnak tűnik, mint a sok macskaszőr, amit a számítógép rájuk dolgozott. Közben meg hiába a sok gépi trükk, Judi Dench mégis úgy néz ki, mintha az Ózból jött volna. És a viszolyogtatás nem csak nagyban, de kicsiben is igaz, emberi arcokon nagy fehér szőrszálak éktelenkednek, hozzon már valaki egy csipeszt. És főleg: törölje már meg valaki Jennifer Hudson orrát. Biztosan szándékosan csorog, de ez sem jó ötlet. Ahogy az egész film sem.