Varga Bálint András

Mondanám, hogy az életemet mentette meg Varga Bálint András, de ez azért túlzás volna. Valamit mindenesetre megmentett a kamasz lelkesültségből, miközben a zalaegerszegi laktanya eldugott részein a könyveit olvastam. Két kötete is megvolt a könyvtárban, az egyik a Zenészekkel – zenéről, a másik a Muzsikusportrék címet viselte. Mindkettő interjúkötet. Ezekben olvastam először, mondjuk Cathy Berberianról vagy Nadia Boulanger-ról. Persze, az nem olyan zenei világ volt, mint a mai, ha az ember olvasott róluk, nem volt feltétlenül folytatás, internet és zenei szolgáltatás, jött a tévéújság böngészése, hogy lesz-e valami tőlük. Berberianre viszonylag hamar sor került, adta a Bartók Rádió (nem is tudom, úgy hívták-e már) a pesti koncertet, Monteverdit meg a Stripsodyt.

Sokszor nem is az interjú maga volt az érdekes, hanem a bevezető néhány sor, ahogy Földes Andor rácsodálkozik a technikára, Rubinstein bodorított haja és kihúzott szemöldöke. És Arturo Benedetti Michelangeli, ahogy idegesen várja a tolmács szavait, és közben felfújja az arcát, hangosan ereszti ki a levegőt. Sokszor többet értett meg az ember ezekből, mint a kérdésekből és válaszokból. (Mi a véleménye arról, hogy sokan második Liszt Ferencet látják önben?)

Jó, nem életmentő volt, de világmentő, nyomatékosította, hogy azért az van a világban, ami akkor és azóta is fontos, hogy lehet a zenéről beszélni, hogy a zenészek tényleg a világ legnagyobb hősei. Máig nem sikerült ebből kiábrándulnom.

Mindig vártam, hogy újrakezdi az interjúzást, jönnek új könyvek, de talán a kedve ment el, vagy a műfaj sem annyira izgalmas már. Most meg már nincs is mire várni.