Az van a plakát aljára írva, hogy minden jegy elfogyott. Még szép. Visconti rendezés, Mehta vezénylés, Marton éneklés. És az éppen ma 85 éves Sherrill Milnes énekli Luna grófot Milnes nem csak távoli hangélmény, közvetítésekből és lemezekről, hanem volt szerencsém néhányszor valóban látni és hallani őt. A legfurcsább valami Aida próba volt a Vörösmarty téren, az azóta már elbontott ház próbatermében, késő éjszaka, amikor az ember elhitte, hogy van Budapestnek egy titkos élete is, összegyűlnek a világ híres énekesi, és az Aidát próbálják. Persze, volt belőle előadás is a Kongresszusi Központban, de az csak jó volt, nem annyira hihetetlen, mint a próba, ami mintha a Macskáknak lett volna valami különkiadása és operai változata.

Milnes volt a világ egyik legfontosabb baritonja, a másik két legfontosabbnak sincs szégyenkeznivalója, Bruson és Cappuccilli, de Amerikában Milnes volt a nagyobb sztár, nyilván nem teljesen függetlenül a megjelenésétől, a termetétől, az egész operai légkörtől, ami körülvette. Pedig nem a színpadi rózsabokorban jött a világra, a szülei tehénfarmot vezettek Illinois-ban, ő meg gyerekként operaáriákat énekelt az állatoknak. Állítólag a traktor tetején állva próbálgatta a sátáni kacajt. Elég jól begyakorolta, mert az Otello Credójában ő a legelvetemültebb kacagó. És Don Giovanniként sem volt kevésbé elvetemült. A Rigolettóban viszont magas C-t énekel (ez nem biztos), amikor Gildát keresi, ki is esünk a hangulatból, de megéri.

Boldog születésnapot, Sherrill bátyó, de mielőtt megmutatnám, hogy énekelte a Prológot (eléggé olyan, mintha nem Milnes méretű énekest képzelt volna oda a rendező Franco Zeffirelli, de a vége, a vége!), még el kell mesélnem egy nem is zenei élményemet. A Giocondát vették föl az Olasz Intézetben, Domingo-Marton-Milnes vezető hármassal, de aztán Domingo nem tudta vállalni a felvételt családi okok miatt, így Giorgio Lamberti lett a tenor. Énekelték az Enzo-Barnaba kettőst, ármány és butaság, én nagy csöndben fölöttük álltam a karzaton, és néztem őket. Az egyik olasz, a másik amerikai, az egyik óriás a másik jóindulattal átlagos termetű. Álltak ketten a mikrofon előtt, mindkettőn világos, nyári pulóver, mindkettő csuklóján aranylánc, mindkettőnek óriási aranygyűrű a kezén, nagy színes kővel, Milnesé, a keze méretének és az ujja vastagságának megfelelően akkora, hogy akár színpadi gyűrű is lehetett volna, vagy igazi dózse igazi kezén a hatalom jelképe. Szóval egybemosódott minden, opera, színház, való élet és elképzelt való élet, és akkor azt éreztem, hogy sok van, mi csodálatos, de az operánál nincs semmi csodálatosabb.