Azt hiszem A fehér folt című Rejtőben van az a részlet, hogy „nem hiába mondja a nóta is: Párizs, Párizs, csak te egyedül. (Wien, Wien, nur du allein)” Ezt én valamiért annyira viccesnek találom, hogy valósággal terrorizálom vele a környezetemet. Ha elhangzik az a szó, hogy Párizs, mindig idézem. Ők meg soha nem nevetnek, és nem tudom, hogy azért, mert nem ismerik a dalt, vagy egyszerűen csak nem találják humorosnak.  

A dalt most elénekelte Jonas Kaufmann is, ebben a nagyon kétrészes bécsi estjében, és szép sikere volt vele. Ámbár nem tudom, mit kellene neki tennie ahhoz, hogy ne legyen szép sikere, most például elfelejtette az egyik dal szövegét is, fejéhez kapkodott és leállította a zenekart, mégis nagyon tapsolták. Tapsoltuk. Pedig ez sem először fordult elő vele, az Italia mia műsorában a Nessun dormánál lett rövidzárlata, az sem gyakori.  

Megbízunk egymásban, még azt is hozzátenném, hogy tudjuk, mit lehet várni a másiktól, de azért ez nem teljesen igaz. A koncert elő része nem volt épp diadalmenet, Kaufmann elég bágyadt hangon kezdett, szorgalmasan köhögött is, lassan hozta föl a hangverseny frakkos (Johann Strauss) részét elfogadható sikerűre. A zenekara gyöngécske volt, viszont úgy tett, mintha a Bécsi Filharmonikusok lett volna, poénokkal próbálta földobni a produkciót, tik-takoltak a Tik-tak polka alatt. Ha elfogadhatóbb tempóban és tisztasággal játszottak volna, nagyobb lett volna az örömünk.

A második részre Kaufmann a frakk helyett sötét ruhát öltött, lógó formátumú nyakkendővel, és mikrofonba énekelt, sőt, még fütyült is, mint Mása. Meglepő módon ez volt az érvényesebb, itt játszott többet. Játszott az arcával, játszott a szöveggel és a hamisítatlan (persze: hamisított) bécsi kiejtéssel. Nem nagy hangi élmény, arról szó sincs, de azért báj meg kellem, meg Wien. Végül is ezt hirdették meg, nem a Parsifalt, ti fanyalgók. Ezt magamnak is mondogatom.