Némileg, de tényleg csak némileg megfáradt idegekkel vetődtem haza a Dolittle vetítés után, inkább sajnálkozva, mint bosszúsan, hogy nem lehetett megmenteni a felnőtteknek is a filmet, pedig próbálkoztak az eredetiek az állathangokkal. Csupa menő, Emma Thompson, Ralph Fiennes meg Marion Cotillard, de ők, sajnos, nem beszélnek magyarul, így aztán azokat a hangokat hallja az ember, akikről tényleg elhiszi, hogy madarak meg mogyorós pelék, Csifó Dorina meg Czető Roland, akiknek a nevéhez a legtöbbünkben nem kapcsolódik arc.

És akkor a tévében Ránki Dezső zongorázik.

Még egyszer ugyanez a mondat, de most öt felkiáltójellel a végén.  

A Müpában készült a felvétel, Kovács János vezényli a Rádiózenekart, Ránki a Haláltáncot játssza, de úgy, hogy olyan nincs. Szinte elneveti magát az ember, úgy győzi, lazán és könnyedén a leglehetetlenebb vagy legalábbis annak ható futamokat, üti és vágja, de ott üti és vágja, ahol kell, precíz és mégsem virtuóz, mert úgy játssza, hogy mégsem arról szóljon az előadás, mekkora király vagyok.

És látszik, hogy nincs telt ház. Mondhatni, nagyon nincs, az első sor is tele van üres székekkel, pedig ilyen zongorázást nem lehetett hallani azon a napon sehol a világon, csak épp Budapesten. Tekintve, hogy én sem voltam ott, ez nem valami közönséggyalázás, csak ostobaságunk rögzítése. Vagy az ott lévők okosságának rögzítése.