Harmincegy éves, és húszat simán letagadhatna. A Fesztiválzenekarral lépett föl az amerikai hegedűs, Benjamin Beilman, és azóta is azon gondolkodom, hogy vajon jó ötlet volt-e őt Marek Janowskival hozni össze. Janowski a hagyomány, az, amilyennek gyerekkorunkban láttuk a karmestereket, öreg, de energikus tata kopasz fejjel, szép mozdulatokkal mutogat, és a zenekar a lelkét kidolgozza. A Fesztiválzenekar is megszakadt Marek Janowskiért, legalábbis ami a koncert második felét illeti, a Schumann-szimfóniát.

Beilman azonban szólista, azt szeretné, ha érte dolgozná ki a belét a zenekar, vagy inkább azt, hogy megfelelő hátteret nyújtsanak az ő Beethoven-értelmezéséhez. Amivel az a baj, hogy az értelmezés önmagában nem vonzó, a hegedűhang nem varázslatosan szép és tiszta, rögtön azt érzi az ember, hogy jó ez, jó ez, miért is ne, de nem az édenkertből jön hozzá az inspiráció. Aztán jön az első tétel kadenciája.

Eleinte egy kicsit Paganini-ihletettséget hallani, még arra is gondolok, hogy na, ennyit lát, ennyit ért meg a műből, lehet csillogni. Aztán valahogy elkomorodik az egész, jön egy új téma, annyira új, hogy nem is szerepel a darabban, mintha valami énekelnivaló katonadal volna. És megszólal az üstdob. Persze azt a motívumot játssza, amivel a mű kezdődik, de voltaképpen hogy kerül ez a durrogás vagy puffogás most ide, a nagy, szabad szóló közepébe? Nem valami soha nem hallott dolog, az Alfred Schnittke által írott kadenciában is dobolnak, de nem ennyit.

A trükk az, hogy Beethoven közvetett módon mégis írt kadenciát a Hegedűversenyhez, egész pontosan annak a saját maga által készített zongoraváltozatához. Csak hát az volt hozzá a történet, hogy a kadenciát mérgében írta, mert nem volt kedve az átdolgozáshoz, de a kiadó nyúzta. Na jó, ha nyúztok, akkor ezt kapjátok, szokatlant és nehezet és a szólista nem örül neki, mert nem egyedül marad a csúcson, hanem ebből is valami mélyebb, zenei dolog sül ki, ha más nem, akkor is egy új közelítés vagy akár megvilágosodás: ez a ritmus tartja egyben az első tételt. Nem csak szín és komor dörömbölés, hanem maga az ág, amire fölkerülnek a rügyek, levelek, virágok. És a fa tetején ott a hegedűs. Csak le ne essen.