Nézem Keleti Éva képeit a Műcsarnokban, és azt érzem, amit talán a legtöbben: ó, a régi idők. A régi idők színészei. Amikor még jelentett valamit a színészlét. Amikor még a művészeket és a művészetet szerette a lakosság.

Ahogy az ember ezen túl esik, azért feltűnik, hogy ezek a színészek mégiscsak színészek. Úgy értem, nem sok derül ki róluk, nem nézünk az álarc mögé, a legtöbben szerepben vannak, néha még valami kelléket is magukra vesznek. Mintha volna valami, nem is nagyon áttetsző fátyol köztük és köztünk, legfeljebb azon lehet gondolkodni, hogy ők terítették magukra ezt a fátyolt, vagy a világ volt ilyen: a civil lét sem volt civil lét.

Nincs ezzel semmi baj, végül is, ki mondja meg, mit keresünk a másik arcán, ki merné határozottan állítani, hogy a civil színész érdekesebb, mint a színész színész, vagy hogy a fölvett szerep nem épp annyira informál a személyiségről, mint a póztalanság. Csak néha úgy látom, mintha maga Keleti Éva is szeretne, szeretett volna benézni a fátylak alá. Legalábbis erre utal az, amit mond, hogy, mondjuk Latinovits és Ruttkai már túl volt szerelmük szép napjain, de akkor kezükbe vették a régi képet a Rómeó és Júliából, és hirtelen ellágyultak. Pontosabban Ruttkai ellágyult, még remélt, Latinovits azonban már nem remélt, nem lágyult.

Nyilván ő tudja jobban, mi történt. De nekem a kép nem erről szól. Csak a két színészt látom, pontosabban azt, hogy az egyik még színész, Ruttkai megnyúlt arcot vág, fájdalmas szemet mereszt, Latinovitsot meg mintha gyilkolnák a nyugtatók, az arcvonásai szétesnek, a szeme összeszalad. Mintha ez adná a kép feszültségét, te még játszol, én már nem, te alakítod a boldogtalanságot, én meg ülök a boldogság utáni állapotban.  

Akkor most ki a lágy, és ki a kemény?