Az a csodálatos, hogy nem volt benne semmi csodálatos. Az Örkény Színház jótékonysági (lehet, hogy nem ez a jó szó, inkább támogató) estet szervezett a független színházaknak, de ezzel egyáltalán nem kellett foglalkozni, elég volt színházba menni. Ott meg az egyperces novellákból olvastak föl, viccesen vagy még viccesebben, színészesen vagy épp ellenkezőleg, narrátorosan, változatosan, és, persze viccesen. Aztán el lehetett gondolkodni, hogy ja, úgy azért könnyű jó színházat csinálni, ha (csak a férfiaknál maradva) Epres Attila, Nagy Zsolt vagy Polgár Csaba a színész.

Tudom, hogy nem könnyű, de ilyenkor annak tűnik. Meg a többiek is úgy tudtak röhögni egymáson, hogy az ragadt a nézőre. Vagy Csuja Imre képes volt úgy kezdeni a maga egypercesét, hogy pont ide kellett engem tenni, Nagy Zsolt után? Pedig, ugye, őt sem kell félteni.

A végén azért mégis megkapták a függetlenek a paprikakoszorút (legalább ezt is megértettem, hogy Keleti Éva műcsarnoki fényképein miért van paprikakoszorú az örkényes színészek nyakában, kezében), odaadták a pénzt, és lehetett elmélkedni a szolidaritáson, vagyis inkább a józan értelmen. Mert az újságírók ilyesmire nemigen jöttek rá, amikor a Népszabadságot bezárták, egy csomóan örültek, és nem jöttek rá arra, hogy aki Népszabadságot olvasott, nem fog automatikusan áttérni a Nemzetre, Hírlapra, Harsonára, akármire. Azok a napilapolvasók, vagy azok nagy hányada elveszett mindörökre. Nyilván nem lehetett volna megállítani a lapolvasók folyamatos fogyását, de sürgetni sem kellett volna.

Mácsai Pál ennyit biztosan megértett. Ha másik színháznak gyűjtenek, az nem azt jelenti, hogy az ellenséget támogatják, főleg, ha pályakezdő függetlenekről van szó, hanem a jelen segít a jövőnek, gyertek, és ha eljön az ideje, álljatok a helyünkre.

Hát ezért is lesz színház még akkor is, amikor már rég nem olvasnak napilapokat.