Elég nagy élvezettel olvasom Láng Zsolt könyvét a Bolyait, annak ellenére, hogy igazi gyönyörűséggel csak a fél könyvet olvasom, azt, amelyik az író svájci életéről szól. De belátom, nem volna Bolyai a könyv címe, ha nem szerepelne benne Bolyai, az Anna Karenina sem szólhatna csakis Levin kalandjairól, úgyhogy jól van az így.

És nem is erről akarok most beszélni. Inkább arról, hogy a könyv svájci részében az író elmegy Herisauba, hogy megnézze, hol halt meg Robert Walser. Walser, talán köztudomású, talán nem, a harmadik nagy vagy nemzetközi svájci író Dürrenmatt és Max Frisch mellett. Szörnyű nehéz élete volt, mindenféle lelki bajokkal súlyosbítva, így aztán élete utolsó huszonöt évét elmegyógyintézetben élte, az utolsó húszat Herisauban. Itt már nem dolgozott, csak élt, sétált, gondolkodott. Aztán 1956 karácsonyán nem tért vissza a sétáról, ott találták meg, a havas mező közepén, hanyatt fekve, kinyújtott karral.

Fogalmam sincs, hogy ez most megváltás volt-e neki, és jó halál, vagy épp belekezdett volna valamibe (nyilván nem), és ne fárasszuk egymást, nincs olyan, hogy jó halál. Csak azt érzem, hogy olvasni kell, sokkal többet olvasni, és Walsert éppenséggel lehet, le van fordítva magyarra.