Mindörökké Plácido

Nyolcvanhét tavaszán, amikor először láttam színpadon Plácido Domingót, valahogy azt is átéltem, hogy ez nem csak ennyi, nem itt van vége, hogy Aidát és Radamest bezárják a sziklasírba, és szevasztok. Tapsolunk, hazamegyünk, éljük az életet. Hogy van ez a furcsa tapasztalás, nem annyi az élet, amennyit belétöltesz, hanem sokkal több.Annyi a világ, amennyit mások töltenek bele. 

Tegnap, amikor az Urániában közvetítették a tavaly nyári Domingo-gálát, akkor jutott eszembe a régi élmény. Fölment a drón, vagy ez a jimmy jibnek nevezett gémeskút, és egyszerre lehetett látni a veronai Arena belsejét és külsejét, a színpadot és a Piazza Brát. Itt laknak a hétköznapiak, bent meg a normálisok.  A normálisok kifestett arccal átkozódnak, a hétköznapiak meg isszák a kávét, végzik a munkát. Nem tudom pontosan rátenni az ujjamat a különbségre, nem az unalomról van szó, és nem is arról, hogy mik a tétek, emberéletek, lehet, hogy aki a kávét issza, sokkal több ember életéről dönt, mint aki bent. Nem is akartam soha egyik világ mellett sem dönteni, az egyik éppen olyan valóságos volt nekem, mint a másik, de azt azért észrevettem, hogy egy idő után az ember elveszíti a rajongói státuszát, nem komoly a színpadi élet és halál, csak kiegészítő, esti program, legalább nem kell elmenni vacsorázni. Vagy el lehet menni utána annak, aki azt szereti. Arra gondoltam, hogy az ember azért kinövi ezt a gyerekséget, hogy úgy akarjon élni, mint a trubadúr, vagy pláne, hogy úgy akarjon élni, mint a trubadúrt éneklő tenorista.

Nem arról van szó, hogy nem kell feltétlenül kinőni, de talán nem is szabad. Vagy legalábbis ezt érzem, ahogy Domingo él és hal a színpadon, összerogy és elsiratják, fölkel, és kezdi újra a szünet után, összerogy és elsiratják, megtapsolják, és felvonásról felvonásra egyre jobb és igazabb. És öregebb, mert már az órák is számítanak, 79 éves múlt. Éppen új szerepet tanul, novemberben fogja először énekelni Donizetti Belisarióját.