Mégis jó

Aki szereti mindenben a jót meglátni, az talán föllélegezhet. Igaz, hogy Vladimir Ashkenazyt se látjuk többé, de csak a visszavonulását jelentette be, nem a halálhíre érkezett. A visszavonulást meg lehetett sejteni, 83 éves lesz, és majdnem láttuk tavaly, májusban lett volna koncertje a Zeneakadémián.

Volt már itt, egyszer biztosan, az Operaházban vezényelt, és akkor életre szóló élmény volt. Nem a koncert, hanem az azt követő fogadás, láttam, hogy valaki gyilkolja a hülyeségeivel, ő meg hallgatta, kezében a tányérral, addig hallgatta, amíg leesett a tányérról az étel, erre mindketten lehajoltak, összeütötték a fejüket, nevettek, az ember meg csak ámult: nem szokott a titkos világ titkos követe burleszkjeleneteket előadni. Ő meg ilyen volt, valahogy mindig bámult az ember, mennyire normális.

Közben meg ott a hatalmas életmű, mert Ashkenazy különösen alkalmas volt az összkiadásokra: egyrészt mindent el tudott játszani, másrészt szívesen merült el a teljes életművekben. Az összes Chopin, minden Beethoven-szonáta, a hegedű-zongoraszonáták, a triók, teljes Rachmaninov, zongoraversenyekből az összes Mozart, kétszer az összes Beethoven, kétszer a négy Rachmaninov. Mindig jó, és sokszor nagyon jó, még úgy is, hogy az ember megszokta, teszem azt, Horowitzot a Mozart A-dúr koncertben, és akkor jön Ashkenazy, és az élmény, hogy jaaaa, ez ilyen?

A pálya végén belecsapott még a Bach-billentyűkbe is, csak hogy ne higgyük egészen-egészen univerzális zongoraművésznek. Nem hisszük.

Megnyert három nagy nemzetközi zongoraversenyt, azzal már el lehetett indulni a világban. Ő el is indult, meglépett a Szovjetunióból (utólag azt hazudták, hogy engedték), végigzongorázta, vezényelte, újrahangszerelte az Egy kiállítás képeit, szerintem jobb munkát végzett, mint Ravel, élte az életet, remélem, jut még ideje kicsit kószálni a hóban.