Kicsit röhögcsélt a világ, vagyis a világ opera iránt érdeklődő része, amikor kiderült, hogy Roberto Alagna fog énekelni a Metropolitanben. Eddig még nem vicces, de a darab a Bohémélet. Párizsi diákok éheznek és fáznak, szeretnek és meghalnak. Vagy tovább élnek. Igazság szerint nem is diákok, hanem fiatal felnőttek, de tényleg fiatalok a szerep szerint. Alagna meg 57 éves. Huszonnégy éve ezzel kezdett New Yorkban.

Az én első Bohéméletemben Luciano Pavarotti volt Rodolfo, csak 51 éves volt, de azért éhezőművésznek nem nézett ki. Szóval azon hőbörögni, hogy túlkorosak a bohémek, az nekem körülbelül annyira értelmes dolog, mint azon háborogni, hogy olaszul beszélnek, pedig Párizsban élnek. Ettől még a probléma létezik, emlékszem Polgár Lászlóra (nekem ő volt az első Colline), amikor arról mesélt, hogy énekes növendékként nézte a Bohéméletet, és nem tudom, milyen bácsi volt Colline, és hogy mit akar ez az öreg, kifestett arcú ember, annyira nevetséges. Amikor eljött az ideje, Polgár le tudta vonni a tanulságot, Laci bácsiként nem búcsúzott a télikabátjától, de most nem vagyok biztos benne, hogy igaza volt. Hogy is szavalták régen minden iskola minden évadzáróján?

 Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Jó, nem diák, de bohém.