Rosszkedve tele

Na, most ezt direkt csinálja? Mert nem direkt szinte elképzelhetetlennek tűnik az ilyen zongorázás. Alapművek, Mozart- és Beethoven-szonáták, és egyszerre önkényes és unalmas, amit nem annyira könnyű összehozni. Vagy talán nem is unalmas, csak lapos, de attól lapos, hogy túlságosan szélsőséges, hogy nincs meg az a középvonal, amihez képest kileng, amihez képest szabad a szabad és meglepő a meglepő.

Azzal nem tudok csak elszámolni, hogy miért nem jön a menekülési kényszer, tűnés innét, a Müpából. Tudja az ember, hogy Mihail Pletnyov ilyen, hogy kiszámíthatatlan, önkényes, megmagyarázhatatlan és követhetetlen, de sokat romlott az elmúlt évek során. Ismerjük azt, amikor a zongoristából lett karmesterekre azt mondják, hogy bár zongorázna, és ne vezényelne, de Pletnyov mintha fordított eset volna, mintha rá azt mondanák, hogy bár vezényelne. Mert a zongorázása olyan, mintha kifestőkönyvbe illesztenék a Mona Lisát, jó, telibe vágott, tiszta színek, vaskosság és nyomdahibák. És az egészre még rá van öntve a bús magány és az emberektől való idegenkedés. Kicsit szégyellhetjük magunkat, hogy nem hagyjuk szegényt búskomorulni.

Talán ez az utóbbi oldódik a koncert végére, a második ráadásban már Pletnyov arcokat vág, úgy jelzi a zenei fordulatokat, és a közönség veszi is az adást: mégsem vagyunk annyira visszataszítóak, amilyennek képzeltük magunkat. Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél?