Talán más is érzi ezt időnként, hogy mintha rászállna egy műalkotás: ismerj meg. Így voltam nem is olyan rég a siracusai Vénusszal, úgy izélt a nőszemély a képekkel, gyere, nézz meg magad. Aztán nem történik semmi, vagyis dehogynem, de nem szakad le az ég, csak láttuk egymást. Aztán meglátjuk.

Most mintha ezt játszaná velem Robert Walser. Különböző helyeken kerül elő, tulajdonképpen váratlanul. Előbb Láng Zsolt Bólyai-regényéből kerül elő, most Balla Zsófia A darázs fészke című esszékötetéből. Még azt is aláhúzza a könyv, hogy Robert Walser nem összetévesztendő Martin Walserrel, hiszen az utóbbi írt is az előbbiről. És nem is egyszerűen csak Robert Walserről van szó, hanem kifejezetten egy regényéről, a Jakob von Guntenről. Ott van a polcomon, és mondja, mondja a magáét: olvass el. Olvass már végre el.

Rendben, csak nem tudlak most azonnal. De addig is tovább adom a hívást, hátha nem pont nekem szól. Mint Caravaggio képén, a Szent Máté elhívatásán, amelyen száz százalékos biztonsággal nem is lehet eldönteni, hogy az öreg szakállas a saját mellére mutat: én? Mert az ujja ki van nyújtva, és mintha a pénzt számláló fiúra mutatna: ő?